Egy film, amit jólesik újra és újra megnéznem. Magam sem értem miért. (Na jó, azért Jude Law is nagy szerepet játszik benne). Nem különösebben boldog, mégis annyira magával ragad a történet, a szereplők egymáshoz kapcsolódása, a kis játszmák, az érzelmek kavargása, hogy időről időre előveszem és végignézem.

Mike Nichols rendezése szinte szó szerint követi Patrick Marber drámáját (igen, képes voltam az amazonon az eredeti színművet is megvenni könyvben) egy négyszereplős kamaradrámát láthatunk a filmvásznon. A színészek mindegyike csúcsformáját hozza – még a nemszeretem Clive Owen is tetszeni tud.

A film (és a könyv) a négy szereplő egymásra hatását, véletlenszerű találkozását, vonzásait és taszításait, árulásait és  szerelmeit követi – furcsa belegondolni, hogy végig csak ezt a négy szereplőt látjuk, mégis végig feszesen tartani tudja a figyelmünket.

És még a zenéje is fantasztikus – a címzenét Damien Rice szolgáltatja, ízelítőül itt a videoklip: